Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


vakkantó történetek

2010.03.24
 
Vakkantó történetek
 
Egy csendes tanyán, nagy tölgyfa tövében állt Rigóházi Anasztáziának, a fajtiszta labrador retrivernek a háza. Csinos, jól felszerelt tágas kutyaól volt ez, körös- körül erős kerítés védte az odasompolygó kóbor kankutyáktól, mivel Rigóházi Anasztázia értékes tulajdonságait csak megfelelő partnerrel örökíthette tovább. Gazdái úgy gondolták, a minőség fontosabb a mennyiségnél, így évente csak egyszer ellett. Nem is hagytak nála négy kölyöknél többet, hogy Anasztáziát ne viselje meg a szoptatás. Több utód születése esetén ott volt Manci, a keverék szuka, őrá hárult a felesleg szoptatásának gondja. Mancinak szintén külön ólja volt, az udvar egy távolabbi részében, közel a tehénistállóhoz. Ebben az évben Anasztázia öt kölyöknek adott életet, két nappal Manci után. Mancinak szintén 5 kölyke lett, de gazdái csak kettőt hagytak életben, s hozzárakták Anasztázia legkisebb, legsatnyább kicsinyét is. Manci lelkiismeretesen szoptatta a kis jövevényt , de 2 nap nagy idő a kutyák fejlődésében, ezért bizony lassabban nőtt testvéreinél. Két hónappal az ellés után megjelentek a kiskutyákra áhítozó gazdajelöltek. Anasztázia gazdái úgy gondolták, a kis vakarcsot is odateszik testvéreihez, hátha elviszi valaki, elvégre az is fajtatiszta.
 A gondolatot tett követte, de a kiskutyák nem ismerték fel testvérüket, nem játszottak vele, s az addig boldogan élő kutyuska számkivetett, magányos vadóccá vált. Fényes gombszeme elhomályosult, farkincája lekonyult, füleit leeresztette. Testvéreit szépen elvitték mellőle, még Manci kölykeinek is került új otthon, egyedül ő szomorkodott a kennelben. Meghúzta magát a sarokban, szinte észre sem lehetett venni homokszínű bundájában. Gazdái még egy-két hetet vártak, hátha akad gazdája a kölyöknek, de mivel senki sem akarta elvinni, hát átvitték a menhelyre, hátha onnan elviszi valaki. Szomorú hely volt ez egy kiskutya számára. Mindenféle korú és fajú kutyák tanyáztak ott szűk ketrecekbe zárva, így nem csoda, ha a kiskutya búskomor lett. Reményt csak a néha megjelenő emberek jelentettek, akik megnézték a kutyákat, s elvittek belőlük egyet-egyet. A kiskutya már nem is tudta mennyi ideje élt ezen a nyomorúságos helyen. Egyszer egy idősebb ember lépett be a telepre. Nem volt határozott elképzelése, de fiatal kutyát szeretett volna. Ajándéknak szánta a leányának. Szomorúságot érzett a sok elhagyott kutya láttán, s már szinte dolgavégezetlen ment el, mikor életében először a kiskutya elvakkantotta magát, hogy felhívja a figyelmét ennek a barátságos embernek. Sikerült neki! Az ember elmosolyogta magát, rámutatott és magával vitte. Otthon először megfürdette a kutyust, majd nyakörvet adott rá. Estére hazajött a lánya. Amikor meglátta a kiskutyát, csodálkozva csapta össze a tenyerét, felkacagott, majd körbetáncolta az ijedt kis jószágot. A lány, akit Annának hívtak, megkérdezte édesapját, mi a neve a kiskutyának. Papája egy pillanatig elgondolkodott, majd azt felelte: Vakkantó. Annának nagyon tetszett a név. Vakkantó annyira félt ettől az ugra-bugra idegentől, hogy bepisilt. Ijedten húzta be fülét –farkát, de nem kapott verést. Anna apukája, Ferenc mosolyogva fordult lányához: na kis vadócom, most kezdődnek a kellemetlen feladatok. Neked kell Vakkantót gondoznod, s te fogsz utána takarítani is. Indulj a vödörért, felmosóért, s ne ijesztgesd tovább szegénykét! Anna elhúzta az orrát, de azért szaladt, hozta a takarítószerszámokat, hiszen régóta szeretett volna egy kiskutyát. Eztán felkapta Vakkantót, s addig simogatta, míg ijedt remegése és görcsös összehúzása egy boldog sóhajban oldódott fel. Vakkantó úgy érezte, hányattatásai véget értek, s ez az Annának nevezett szeles még nem egészen ember- lény és ő jól ki fognak jönni egymással. Kényelmesen kinyújtózott az ölében, s a napi izgalmak után álomba szenderült. Így kezdődött Vakkantó új élete, amely lassan átvezette a kölyökkorból a felnőtt kutyák életébe.


 
Első napok az új otthonban
Szombat
Két nap a paradicsomban. Így foglalta volna össze élményeit Vakkantó, ha kutyaagyában szavakká formálódtak volna a gondolatok. Esténként a rátörő béke hosszú, nyugodt álomba ringatta a kiskutyát. Vakkantó nem tudta magáról, hogy ő egy Pedigré nélküli, fajtatiszta 4 hónapos labrador retriver. Egyenlőre elég volt neki, hogy új otthonra talált, ami alapvetően különbözött mindentől, amit addig ismert. Mégis, minden pórusában ott bizsergett a bizonyosság: jó helyre kerültem, szeretnek engem. Ott élt még benne a tágas kennel udvarnyi világának emléke, rémálmaiban a menhely vonító szűkössége. Ez az otthon puha, zárt melegséget, csendes simogatást és viháncoló boldogságot hozott hányattatott életébe. Szombaton ismerkedni kezdett a póráznyi szabadság rángatásával. Délelőtt indultak útnak. Ferenc azt tanácsolta Annának, tartsa rövid pórázon a menekülni vágyó kutyust, akinek minden autó, minden motor egy- egy mesebeli szörnyetegnek tűnt. A zebránál Ferenc ölbekapta Vakkantó, mert az fogvacogva lapult a járdához. Szerencsére hamar odaértek a Zöld szigethez, a parkhoz, ahová már csak tompábban hatolt el a forgalom zaja. Egyre beljebb mentek ebbe a zöld nyugalomba, míg egy kis tónál megpihentek. Itt letáboroztak a nap hátralevő részére. Nem merték levenni Vakkantóról a pórázt, nehogy elveszítsék. Anna inkább szaladgált vele. Fáradhatatlanul dombról le, dombnak fel, körbe-körbe, majd egyenesen, hempergőzve, kacagva, ugatva és sikongatva. A közeli kőpadoknál megebédeltek. Vakkantóról sem feledkeztek meg. Ebéd után még fagylaltot is kapott Anna, majd a takarón elnyúlva figyelték a járókelőket. Egyre több kutya jelent meg, némelyik szabadon száguldozott, mások kényesen lépkedtek gazdáik mellett. Voltak ismerkedni vágyó ifjoncok, udvarló szívtiprók, szóval minden rendű és rangú eb képviseltette magát. Vakkantóra egyelőre ügyet sem vetett a felnőtt kutyatársadalom. Csak lenézően nyugtázták: újabb kölyök jelent meg a parkban. A kiskutya egyelőre nem mozdulhatott gazdái mellől. Korai lett volna, még nem szoktak össze, tartottak tőle, hogy új nevére sem hallgat még, ezért minden simogatáskor, jutalomfalatkor ismételték a nevét. Estefelé hazaindultak. Még most is félt az autóktól, de már megszokta távoli morajukat, dudálásukat. Ferenc és Anna közrefogták, úgy vezették. Sikeresen vettek minden akadályt, már a zebránál sem kellett felemelni. A lakásba érve megszállta a nyugalom, mókás kedve is visszatért. Anna még játszott vele egy kicsit a nappaliban, közben lesiccentve a rekamiéról, fotelról, meg ahova egy kutyának mégsem kellene felmászni. Vakkantó nem igazán értette, miért nem mászhat fel mindenhová, de lassan felfogta, mit szabad és hová nem teheti esetlen tappancsait. Éjszakába nyúlt ez az izgalmas este, s mikor nyugovóra tértek, Vakkantót ki akarták tenni a zárt teraszra. Keserves, szűnni nem akaró vonyítás volt a válasz, s így a kölyök „csak amíg megszokja az új helyet”bent maradhatott. Természetesen Anna szobáját választotta, először még az ágyra is felugrott, de hát ezt mégsem engedték meg neki. Kicsit sértődötten nyúlt el a szőnyegre tett párnáján, majd hangos szuszogással mély álomba merült.


 
Vasárnap
Másnap ő keltette Annát. Szertelen jókedvében, hogy nem csak álom volt a gazdára találás, felugrott az ágyba, s kutyapuszival üdvözölte. Anna nem tudott haragudni rá. Kiugrott az ágyból, leparancsolta Vakkantót is, mókásan megdorgálta, megmosakodott, felöltözött, adott reggelit a kutyusnak, elkészítette és ágyba vitte Apáét is, majd ő is evett. Vidáman indult a nap. Vasárnap is a kiruccanás jegyében telt el. Ismét a parkban töltötték a délelőttöt, majd ebéd után a Várkerület csendesebb utcáin sétáltak. Vakkantó farkcsóválva üdvözölte a szembejövő kutyákat. Félelmei eltűnőben voltak, bár még mindig idegesen rezzent össze, valahányszor egy autó ment el mellettük. A hosszúra nyúló sétának célja is volt. Betértek egy patinás házba, ahol mindennek valami fura szaga volt. Magdi nénit, Anna habókos nagynénjét látogatták meg, aki macskákat tartott harmadik emeleti bérlakásában. Merész lépés volt kiskutyát vinni ebbe a beképzelt szőrös társaságba, de úgy gondolták, jobb, ha minél előbb megbarátkozik velük, hiszen hetente legalább kétszer ment Anna segíteni almot cserélni és bevásárolni, no meg egy kicsit beszélgetni mesélőhangú rokonával. Nagyon szerették egymást. A nőstény macskát Lukréciának, a kandúrt Balambérnak hívták, s fajtájukra nézve büszke kékperzsák voltak. Lukrécia két hónapja hozta világra kicsinyeit, négy szőrgombócot, de kettőt már el is vittek tőle. Tigrisként védelmezte maradék kölykeit, s bizony nem sajnálta körmét Vakkantótól. A kutyus ijedten hátrálva figyelte a csupa karom, csupa szőr, köpködő gombolyagot, majd gazdája háta mögé bújt. Ahogy telt az Idő, Lukrécia is megnyugodott, meg a cicák is előbújtak biztos rejteket nyújtó anyjuk háta mögül, s lassan, felpúposított pisszegéssel közelítették meg az ijesztő óriást. Vakkantót egy idő után untatni kezdte ez az állandó pisszegés, elfeküdt hát, s csak füle mozgásáról lehetett látni, hogy figyeli a körülötte mozgó pamacsokat. Néha csak úgy megszokásból mozdított egyet farkán. Ez felkeltette a macskanépség figyelmét, míg az egyik gyors rohanással elkapta. Vakkantó ijedten ugrott fel. A cica belecsimpaszkodott a farkába, Vakkantó pedig kétségbeesetten forgott körbe. Volt nyávogás és nyüszítés, Magdi néni és Anna pedig nevetve próbáltak úrrá lenni a kialakult káoszon. Végül elkapták Vakkantó nyakörvét, leszedték róla a cicát, majd megmutatták neki. Vakkantó megszaglászta a szőrpamacsot, fújt egyet, majd várakozva leült. Szeretett volna már indulni. Zavarta ez a nyávogó, nyüzsgő, köpködő népség. Anna és Ferenc megértették a néma könyörgést, Magdi néni sem tartóztatta őket, így hazaindultak. Besötétedett mire hazaértek. Megvacsoráztak, lefeküdtek, mert másnap egy teljesen új hét kezdődik, minden kötelezettségével és feladatával.
Egyedül otthon
 
Eljött a hétfő. Vakkantó nem sejtette, hogy ez a nap mit hoz neki. Mégis, a reggel egész más volt, mint az előző napok. Annának hétfőtől péntekig iskolába, apukájának munkába kellett menni. Pénteken érkezett, de a napok elnevezései nem bírtak jelentőséggel. A változás félelemmel töltötte el, halkan szűkölve járt körbe a lakásban. Most nem cirógatták állandóan türelmes kezek. Hiába somfordált gazdáihoz, azok folytatták reggeli teendőiket. Anna fogta a pórázt, s kivitte a gyűlölt forgatagba. Most nem a park felé vette az irányt, s nagyon hamar véget ért a séta. Hazatérve csak Vakkantóról került le a póráz, Anna felkapott egy táskát, becsukta az ajtót, magára hagyva a rettegő kiskutyát. Ferenc már korábban útnak indult, s búcsúzóul megcirógatta Vakkantó buksiját. Magára maradt, félt. A lakás tele volt az emberek illatával, ez kicsit csökkentette a rettegést. Kérőn nézett az ajtóra. Ha valaki most látta volna, biztos megszánja. Egy ideig csak bámulta kitartóan, de nem hallotta az ismerőssé vált lépteket. Elunta a várakozást, s elkezdte felderíteni a lakást, hátha érzékei megcsalták, s mégis, valamelyik szobában, sarokban, egy eldugott zugban ott lapul valaki. Minden jobb a magánynál, még talán a menhely szűkölése is. Körbejárt, mindenhová beszagolt, tétován csóválta a farkát, hátha akad társ. Aztán rohanni kezdett Futása céltalan, oktalan volt. Mindenhová felugrált, ahonnan az elmúlt napokban leparancsolták. Aztán végre rátalált valamire. Nagyon jó illata volt, Anna illata. Haragudott a szeretett lényre, s ezt most kifejezésre juttatta. Elkezdte rágni, dobálni ezt az illatos valamit, amit este Anna lábán látott. Annyira elmerült ebben a foglalatosságban, hogy szinte észre sem vette, mikor nyílt az ajtó. Valaki jött. Nem Anna és nem is Ferenc. Odarohant az ajtóhoz. Tehát ez lesz a dolgom, megóvni az otthonunkat a betolakodóktól –sejlett fel Vakkantóban. Persze semmit sem lehet biztosan tudni, tette hozzá még gondolatban, miközben körbeugatta az idegent. Valahogy ismerős szaga volt neki is. Majdnem olyan, mint Annának. Megtorpant. Igen, határozottan hasonlít Anna illatához, érezte is már ezt a szagot a házban. Mégsem idegen. Már nem volt olyan harcias. Békezászlóként kalimpált farkával, végül az ismerős ismeretlen lába elé feküdt, hogy tudomására hozza: ő megadja magát, nincs ártó szándéka. Az ismeretlen lehajolt hozzá és megsimogatta. Vakkantó ismét kibékült a világgal. Hűségesen követte új ismerőse minden lépését, még a fürdőszobába is utána akart menni. Mivel ezt mégsem tehette, az ajtó előtt várta a végtelennek tűnő zuhanyzás végét. Ezután a szoba, majd a konyha következett, ahol a szorgos kezek nyomán illatfelhőbe burkolózott minden. Sietős léptek nesze csapta meg a kiskutya fülét. Felismerte, Ferenc jött meg. A körbeugrálás neki is kijárt. Valamit beszéltek, majd Ferenc megölelte, megpaskolta Vakkantót. A kiskutya nem tudta, azért kapja az elismerést, mert felismerte a ház asszonyát. Ez nem is volt lényeges. Csak az számított, hogy ismét körülveszik, szeretik. Már abban is biztos volt, hogy a legkedvesebb lény, Anna is hazajön. Ez nem csak megérzés volt, hanem bizonyosság. Az átélt izgalmaktól elpilledve besomfordált Anna szobájába, szájába vette a papucsot, és elaludt. Anna érkezésére ébredt csak fel. Már várta a póráz vezetését, hogy ismét övé legyen a park. Anna megértette védence kívánságát és ismét útnak indultak. Szitált az eső, de egyikük sem bánta. Egy óra múlva Vakkantó csatakosan, de boldogan sedrélt az ajtó elé kipirult gazdijával. Eltelt ez a nap is, sok új élményt hozva. Pihenjük hát ki a fáradalmait.


 
Kedd
 
Ez a reggel pont úgy kezdődött, mint az előző. Vakkantó nem igazán örült ennek, tartott tőle, ismét magára marad. Félelmei beigazolódtak. A kora reggeli séta után Anna rohant az iskolába, s a felnőttek sem maradtak otthon. Vakkantó kitartóan bámulta ezúttal is az ajtót, benne remegett a nyugtalanság, hogy talán mégsem jönnek vissza. Ma előbb feladta a céltalan várakozást, de azért, csak hogy bizonyossá váljon amit már tudott, ismét körbejárta a lakást, beszagolt minden zugba, majd elkezdte keresni a papucsot. Most a helyére volt készítve egy méretes gumicsont, no meg egy rágcsalabda. Nem kellett bemutatni, mire valók. Lefeküdt, s most már egy kissé nyugodtabban kezdte nyüstölni a csontot. Kemény egy jószág volt, de Vakkantó kitartásán megkopott, s lassan elkezdett fogyni. Picit sokáig tartott, de eltüntette. A labdát vette szemügyre. Ahogy megbökte az orrával, gurulni kezdett. No nem gyorsan, csak amúgy komótosan gördült egyet. Vakkantó meglökte a mancsával, a labda újra mozgásba lendült. Ide- oda lökdöste, gurította a, míg az ágy alatt kötött ki. Vakkantó csak nagy nehézségek árán tudta onnan kiszedni, majdnem beszorult. Mégis, milyen boldogság volt, amikor végre ismét szájában tarthatta zsákmányát! Nem is vacakolt vele többet, felvitte a fotelba, s mint tegnap a papucsot. A lasztival a mancsai között bóbiskolt el, de már nem sokáig lustálkodhatott. A játék kiszabadítása meg a csont szétrágása sok időbe telt, s Anna hazaért az iskolából. Gyorsan rendet rakott, eltüntette a kutyus játékának nyomait, feltakarította a maradványokat, majd elővette a pórázt. Vakkantó nem igazán örült a kötöttségnek, de annál szívesebben indult felfedezőútra a környéken. Szeretett volna minden útbaeső fát, oszlopot, házfalat emlékezetébe vésni, meghatározni meddig terjed birodalma, hol húzódnak létének határai. Valaki már várt rájuk az utcán. Gabi, Anna egyik osztálytársa, aki régóta szeretett volna egy szőrös házi kedvencet, de édesapja allergiája miatt ez csak fájó vágy maradhatott. Közel lakott Annáékhoz, de eddig ismerősnél, osztálytársnál nem jelentettek többet egymásnak. Anna visszahúzódó szerénysége távol állni látszott Gabi izgő-mozgó bohóckodásától. A kiskutya változtatott ezen a helyzeten. Segítségével egy életre szóló barátság alakult ki, aminek a felnőttkor távolságtartó merevsége sem vethetett véget. De ne szaladjunk előre, hiszen történetünk főhőse nem a gazdi, hanem a kutya. Vakkantó bölcs emberismeretével azonnal megbarátkozott Gabival. Miután elhagyták a forgalmasabb utcákat, szinte tánclépésben haladt a két gyerek között. A mai nap nagy felfedezései közé tartozott, hogy járművön, vagyis buszon is lehet utazni. Anna meg Gabi a nagy ismerkedésben és kutyasétáltatásban túlságosan messze kalandozott otthonról, rájuk sötétedett, így felszálltak Vakkantóval egy buszra, a jól bevált simogatásokkal, nyugtató szavakkal bátorítva a halkan panaszkodó ebet. Vakkantó örömére a buszozás nem tartott sokáig, s bizonytalan lábain remegve, de boldogan hagyta el a járművet. Nagyon örült, amikor felismerte házukat. Szinte vonszolta Annát befelé. Dehogy akart ismét egy mozgó dobozban üldögélni! Szívesebben heveredett Anna ágya mellé. Gabinak nehezére esett elválni két új játszótársától, fel is ment Annáékhoz, hogy még egy kicsit együtt lehessenek. Telefonáltak szüleinek, akik meg is engedték, hogy még egy fél órácskát ott maradhasson. Előkerült a malom, mert a beszélgetésük alkalmat adott arra is, hogy ráébredjenek, mindketten szeretik ezt a játékot. Gyorsan elrepült az idő, Gabi elbúcsúzott Vakkantótól és Annától, megígérve, hogy másnap ismét ott lesz. Várjuk hát velük együtt a holnapot.


Szerdától szombatig
 
A reggelek már szinte rutinszerűen teltek. Anna levitte járni egyet Vakkantót, majd rohant az iskolába. Az egyedüli különbség az volt, hogy most Gabi is ott toporgott az utcán, s velük tartott, ami azért nagy dolog volt, hisz korábban alig tudta édesanyja kikönyörögni az ágyból, most pedig magától kiugrott, nem akarta lekésni a sétáltatást. Minden napra jutott valami rágcsálni való is. Szükség is volt erre az elővigyázatosságra, mert a kiskutyáknak bizony muszáj rágni. Tisztítják vele a fogaikat és masszírozzák az ínyüket, akár a kisbabák, hogy könnyebben kibújhassanak fogaik. Vakkantóban minden eltelt nappal nőtt a bizonyosság, hogy az egyedüllét nem örökre szól, de ez nem változtatott azon, hogy a társaságot jobban szerette. Félelmei ugyan elszálltak, de a napi körbeszimatolás megmaradt. Sose lehet az eb egészen biztos a dolgában! Hátha mégis megbújik valaki vagy valami az egyik szegletben, az ágy alatt, vagy éppen a szemetesben. Anna nem repesett a boldogságtól, amikor hazaérve az elöl felejtett papírkosár tartalmát szedegethette össze, meg is fogadta magában, eztán jobban odafigyel. Ennek ellenére nem tudott haragudni a kajla kutyusra, no meg apa és anya előre figyelmeztették, hogy ilyen és ehhez hasonló balesetek mindennaposak lehetnek, ha kölyök kerül a házhoz. Egyébként is már teljesen megbarátkozott a seprűvel és lapáttal, szakszerűen bánt a felmosófával és vödörrel is. Egy-kettőre végzett, s mehetett Gabival és Vakkantóval barangolni. Ilyen rövid idő alatt is megszerette ezt az állandó mászkálást, s most, hogy két társa is akadt, igazán nem volt panaszra oka.. Anna és Gabi most már a leckéiket is közösen írták, s még Vakkantó is besegített nekik, kacajt hozva a komoly feladatokba. Hogy maradhatna komoly az ember amikor az osztásnál Vakkantó felugrik, s pont hármat vakkant – a gyerekek egyöntetű véleménye szerint a feladat megoldását „súgva” meg nekik. A „zseni”- kutya ezzel jogosultságot nyert, hogy mindig a szobában tartózkodjon, jelentették ki Annáék, mikor Ilona ki akarta vezetni az imposztort, hogy nyugodtan készülhessenek. Mivel a feleleteken nem látszott, hogy a kutyus zavarná lányát a tanulásban, anya hagyta, legyen meg az örömük. Hosszú távon ez is jó ötletnek bizonyult. Megértő társakkal a megértés is könnyebben megy, no meg amit Anna nem tudott, azt Gabi elmagyarázta, amiben pedig Gabinak voltak hiányosságai, ott Anna remekelt. Csütörtökön Anna, Gabi és Vakkantó együtt látogatták meg Magdi nénit, Lukréciát és Balambért. A kiscicákat már elvitték, így Lukrécia is békülékenyebb hangulatban volt, s a nap végére egészen megbarátkozott a csupa-fül, csupa-láb mamlasszal, még egy kis mosdatás is belefért a nagy békekötésbe. Egy gonddal kevesebb, mondta Magdi néni, aki azért tartott tőle, hogy kutya-macska barátság lesz állataik között. Végül tényleg az lett, s mindenki örült, hogy félelmeik alaptalannak bizonyultak.
Hamar eltelt a hét, változatos mindennapjaival. Minden napra jutott valami új élmény, elsorolni is szinte lehetetlen feladat, ezért meg sem kísérelem elmondani a többi bohókás eseményt, holnap új élmények nyomába indulunk négylábú hősünkkel.


Kezdődik a Vakáció
Közeledett a nyári szünet. Vakkantó már épp megszokta a mindennapokat, megtanulta, mennyi idő a hét, hétfőnként már néha az orrát is lógatta, mert tudta, aznap csak rövidebb ideig mennek kirándulni. Szombat reggelenként viszont nem bírt a jókedvével, elképzelhetetlenné vált Anna és Gabi számára, hogy a hétvégéket ne a szabadban töltsék a kutyával. Persze nem egész nap, általában ebédelni hazamentek, de délutánonként ismét indultak a túrák. Ahogy hosszabbodtak a nappalok, úgy nőttek a távolságok, s a kutya hozzászokott a buszokhoz, villamosokhoz, metróhoz és HÉV-hez. Szükség is volt erre, mert a nyári szünetre Anna nagyszüleihez készült látogatóba. Gabi eléggé el volt kámpicsorodva, hogy két hónapig nem láthatja Vakkantót. Anna szintén hiányolta volna legjobb barátját, ezért engedélyt kért Mamájától, hogy meghívhassa. Káró mamának nem volt semmi kifogása Gabi ellen, örült, hogy unokája ilyen jó barátra talált. No meg nincs több gond kettő gyerekkel, mint eggyel. Most már csak Gabi szüleit kellett rábeszélni, hogy engedjék el. Szerencsére ők megértők voltak, s nem akarták elrontani a gyerekek örömét. Azt is megbeszélték, hogy augusztusban a gyerekek - kutyástól!- az ő balatonparti nyaralójukba mennek két hétre. Karolin vállalta, hogy gondoskodik róluk, férje amúgy sem tudott szabadságot kivenni erre az időszakra, így a kutya sem jelentett problémát. A tervek tehát készen álltak, mindenki izgatottan várta a nyarat. Vakkantóra is átragadt az általános várakozás hangulata, egyre nyugtalanabbá vált, kíváncsi volt mi fog kisülni ebből a felfokozott hangulatból. Végre elérkezett a várva-várt nap. A táblára felkerült az „ó”, a diákok elbúcsúztak egymástól és az iskolától a nyárra. Délután Vakkantó legnagyobb bánatra csak nagyon rövidre fogott sétára volt idő. Ő nem értette, hogy egy ilyen verőfényes napon miért kell hazarohanni olyan hamar. Hazaérve hangosan méltatlankodott, hogy ő bizony még nem fejezte be a mai sétaadagját. Ma azonban senki sem méltatta figyelemre. Anna rakodni kezdett, előkerült hátizsák, bőrönd. Gabi szintén lázas izgalomban készülődött otthon. Ez az első olyan nyara, amikor nem szüleivel vagy az iskolai táborban nyaral, hanem „egyéni szervezésben”, ráadásul KUTYÁVAL. Kimondhatatlanul boldog volt, képzeletben már előre látta, hogy fogja Vakkantóval az ismeretlen környéket felfedezni. Képek jelentek meg, melyekben ő és a kutya elkeseredett küzdelmet folytat Anna megvédelmezéséért, de az ellenség képe állandóan változott, néha csak egy elmosódott, alaktalan formaként, vagy a veszély érzete gyanánt jelent meg. Vakkantó bosszankodva vette tudomásul, hogy ma bizony nem lesz sétapótlás. Nyugtalan volt az éjszakája, a menhely jelent meg álmában, szűkölve próbált menekülni, majd egy lágy kéz érintésére a rémkép szertefoszlott és ismét Anna és Gabi mellett masírozott a zajos város utcáin a szabadságot jelentő zöld térségek felé. Reggel korán kellett kelni, korábban, mint amikor iskolába mentek, hogy ne kelljen a legnagyobb melegben utazni, no meg találjanak ülőhelyet, s Vakkantó utazás előtti egészségügyi sétáját is meg kellett ejteni. Anna és Gabi így gyalog indultak az állomás felé, úgy döntöttek, átvágnak a parkon, majd onnan Metróval folytatják az utat. Ilona bepakolta a gondosan elkészített csomagokat az autóba, s az állomáson várta a kis társaságot. A csomagokat is felvitte a vonatra, s aggódva kérdezte a kalauztól, ugye nem kell majd átszállni, de ha mégis, akkor majd segít az egyedül nekivágó gyerekeknek. Bőbeszédűen magyarázta, hogy sajnos egyikük sem tud velük tartani, hová és miért mennek. A kalauz udvarias mosollyal hallgatta végig a féltő gondoskodás szavait, majd megígérte, különös gondja lesz a gyerekekre, s időben leszállítja őket. Az anyai aggodalom persze ettől nem csitult, mégis hálásan tekintett a fiatalemberre. Végre megérkeztek a gyerekek is Vakkantóval az élen. A kutya nem mutatott félelmet, de azért izgatott volt. Érezte, ez az út más lesz, mint az eddigiek, de azért azt ő sem szagolhatta ki, hogy az eddigi legfeljebb fél óra helyett most két órás zötykölődés vár rájuk. Ilona leszállt, a vonat elindult. A gyerekek az ablakból integettek az egyre távolodó kedves alak felé. Még egy kicsit pityeregtek is, hisz mindannyian most indultak ilyen hosszú útra először felnőtt kísérő nélkül. Vakkantó megértő nagy kutyaszemeivel rájuk meredt, majd egy hirtelen sugallattól vezérelve felugrott melléjük és vigaszképp megnyalintotta először Annát, majd Gabit is. Ez véget is vetett a könnyeknek, s innentől vidám beszélgetéssel, simogatással, tervezgetéssel telt az idő. Szinte észre sem vették, s máris megérkeztek. A kalauz ígéretéhez híven időben figyelmeztette őket, s leadta a csomagjaikat a peronon várakozó nagyszülőknek. Innen egy rozzant öreg Ladával kocsiztak tovább, míg meg nem érkeztek Nagyapáék takaros tornácos házikójához. A tornácot szőlőlugas ölelte körbe, a ház előtt hortenziák, rózsák, tűzliliomok hirdették: itt jó emberek laknak. Anna ismerősként üdvözölte a házat, Bodrit a ház gubancos őrét, Majkát a lusta macskát, s minden szál virágot, minden bokrot, csókot küldött még a lugas felé is. Bodri mérges csaholással fogadta a területére betolakodó kölyköt, de miután az elfeküdt előtte, s a megadás teljes repertoárját felvonultatta, nagyon okosan úgy döntött, egye fene, beengedi . Majka csak feltekintett egyszer, de miután nem látott ártó szándékot, nem foglalkozott tovább az új jövevényekkel. Anna, Gabi és Vakkantó megebédeltek, majd sétálni indultak Vakkantóval a környéken. Anna úgy gondolta, legjobb lesz mielőbb felkeresni az ismerősöket, bemutatni nekik új barátait. A mai nap nagybátyját, Bandi bácsit akarta felkeresni, mert tudta, itt majd csatlakozik hozzájuk Vendel és Márta is, akiket szinte testvéreként szeretett. Így is történt. Így már hatan folytatták a falu felfedezését, mert Vendel és Marika magukkal hozták Csillámot, az ő kutyájukat. Csillám és Vakkantó remekül megértették egymást, hiszen szinte egyidősek voltak, s Csillám egy gyönyörű németjuhász szuka volt fajtájára és nemére nézve, vagyis nem volt nagy a méretbeli eltérés sem. A kis csapat kiment a rétre, s ott szabadon engedték a kutyákat. Öröm volt nézni, ahogy viháncoltak, kergetőztek. Vakkantó a mennyekben érezte magát. S nem igazán örült, amikor estefelé a játékban kifáradt gyerekek magukhoz szólították őket, s hazaindultak. Este mindenki korán nyugovóra tért, hosszú élmény dús napot zártak, hagyjuk hát őket magukra.
 
Vidéki élet
 
Vakkantó gyorsan hozzászokott új környezetéhez. Élvezte a szabadságot és az ebtársaságot, sokat tanult az együttélés szabályairól. Keserves lecke volt, hogy bizony nem szabad más táljából falatozni. No de ebcsont beforr! Megtanulta, hogy büntetlenül nem törhet be idegen területre, főleg ha be sem mutatták őket egymásnak, ahogy az Bodri esetében történt.
Mivel kutyakorban lassan már nagykamasznak számított, kezdte érezni, mit jelenthet egy szuka társasága. Egyik este úgy döntött, kimarad és részt vesz az éjszakai életben. Nem volt bölcs gondolat, csak Bodri bátorságának köszönhette, hogy túlélte ezt a kalandot. Ő ugyan nem tartotta sokra ezt az izgága kamaszt, de mégis a házhoz tartozónak érezte, így megvédte, mikor a többiek rátámadtak a kertek alján. Sikerült hazajutniuk, s káró mama meghallva a nagy ugatást és nyüszítést beengedte őket. Reggel látták, hogy Bodrival baj történt. Kihívták az állatorvost, aki ellátta a sebeket, Bodri törött és roncsolódott mellső lábát sínbe tette, vitaminkoktél és fájdalomcsillapító infúziót adott neki, s tablettákat is írt fel, hogy elősegítse a mielőbbi gyógyulást. Csak ezután foglalkozott az ifjúsággal. Fertőtlenítette Vakkantó sebeit, többre nem is volt szükség. Figyelmeztette a gyerekeket, hogy eztán nem lesz aki megvédje, mert Bodri ilyen állapotban nem fog vele tartani, ezért ne engedjék éjszaka egyedül kószálni Vakkantót. Sebeiből arra következtetett, hogy viselkedés hibás kutya él a környéken, amelyik akár meg is fojthatja a kölyköt. Erre utalnak a nyakán lévő sebek. Ekkor megmagyarázta a gyerekeknek, hogy Bodrihoz hasonlóan a legtöbb felnőtt kutya nem bántja a magár megadó ellenfelet tovább, de néha előfordul, hogy saját tapasztalat, vagy idegrendszeri probléma miatt nem ismeri fel a megadás jeleit, vagy nem veszi figyelembe és elpusztítja a másikat. Javasolta, ha nem akarják tenyészteni, ivartalanítsák az ebet, hosszútávon jobb a kutyának és gazdának is. Ugyan Kárónak mondta ezt, de a gyerekek egyszerre ellenkezni kezdtek. Romantikus elképzeléseik még nem engedték egy ilyen döntés meghozását. A mesefilmeknek köszönhetően álságos kép alakult ki bennük a kutyaszerelemről, sírig tartó kutyahűségről. Sok víz lefolyik még a Dunán, amíg véleményük megváltoztatására kényszerülnek.
Vakkantó teljes szabadsága ezzel az epizóddal véget ért, mostantól estére visszakerült a szobába, s esti sétájára is pórázzal került sor. De ki bánja, ha napközben olyan sokat csavaroghat barátaival, s kedvére szaladgálhat mindenfelé! Vakkantó továbbra is mérhetetlenül élvezte a vidéki nyaralást, amiről azt hitte, sohasem ér véget. Mi tudjuk, a Vakáció nem vég nélküli, de egyelőre ne mondjuk ezt el Vakkantónak, had örüljön még egy kicsit.
 
A Balaton partján
 
Lassan végére járt a szünidő, Anna és Gabi készülni kezdtek a Balatonra. Klára már előkészítette a házat. Vakkantó vackát az előszobában alakította ki, mert egyrészt nem szerette volna, ha elcsavarog, másrészt férje allergiája miatt a házba már nem akarta beljebb engedni. A biztonság kedvéért felcsavarta és magasra tette a szőnyegeket, hogy még véletlenül se legyenek szőrösek. A padlót meg csak fel tudja takarítani. A bútorokra mosható védőhuzat került, vagyis az egész ház készen állt a gyerekek fogadására. Az állomáson várt rájuk. Vakkantó nem igazán örült az újabb utazásnak, szomorú pofával meredt kis gazdáira. Szerencsére az út nem tartott sokáig. Klára szeme elkerekedett, amikor meglátta, mekkorát nőtt Vakkantó az elmúlt másfél hónap alatt. A sok mozgás és jó levegő csodákat művelt!
A gyerekek is pirospozsgásan, barnán várták az új élményeket. Ebéd után kimentek a szabadstrandra, Vakkantó is velük tartott. Először félt ettől a nagy víztől, de a gazdik hívására mégis beúszott. Egész jó mókának bizonyult. Estefelé hullafáradtan vonszolták haza magukat. Farkasétvággyal estek a vacsorának. Vakkantó méltatlankodásának adott hangot, amikor nem engedték beljebb a lakásba, de panaszát most figyelmen kívül hagyták. Vacsora után Anna és Gabi még elvitték sétálni Vakkantót, közben kedves hangon magyarázták neki, mint egy kisgyereknek, hogy miért nem alhat velük egy szobában. A kutya természetesen egy mukkot sem értett, de tetszett neki a lágy hang és a simogatás, hálásan csóválta farkát. Vaksötétben értek haza, Klára már aggódott értük, bár a faluban nem nagyon veszhettek el. Mégis! Oly sok idegen jár ilyenkor, s a két gyerek szinte védtelen. Dorgálást kaptak a hosszú távollétért, s mindjárt ágyba parancsolta őket. Vakkantó bosszankodott, hogy megint kiszorult. Szűkölve kaparta az ajtót, s végül Klára asszony úgy döntött, majd alaposabban takarít. A fáradtság és izgalom sokáig nem hagyták elaludni a gyerekeket, s reggel bizony hosszan kellett Vakkantónak ébresztgetni őket, de ne szaladjunk ennyire előre az időben, pihenjünk le mi is.
 
                                               Balatoni nyaralás
 
Vakkantó nagyon élvezte az úszást! Mintha neki találták volna ki. Ki-be ugrált a vízbe, követte Gabit és Annát, „kimentette őket”, ha túl sokáig fürödtek. Öröm volt nézni, ahogy ficánkoltak. Szerencsére ezen a partszakaszon nem volt tilos a kutyát levinni a strandra. Hosszú kirándulásokat is tettek délutánonként, járták a falut, kiruccantak a közeli városokba, még az Afrika múzeumot is megnézték. Vakkantó az ősz közeledtével valami meghatározhatatlan nyugtalanságot érzett, s egyre jobban odafigyelt a szagokra. Érzékeny orra messziről elárulta neki, járt – e a közelben szuka még nem értett mindent, de ösztönei megsúgták, hogy ő már lassan ivarérett, felnőtt kannak számít. Már nem mindig állt le a nála fiatalabb kutyákkal bolondozni, egyre komolyabbá vált, tartása is megváltozott. Nem húzta be fülét-farkát az idősebb kutyák morrantására, inkább visszafeleselt. Persze Anna és Gabi számára nem voltak egyértelműek a változások. Számukra Vakkantó továbbra is a játékos kölyök maradt. Ez lényegében szintén igaz volt, mert a változások lassan, fokozatosan álltak be. Ha észre is vették, hogy már nem futamodik meg, ezt a bátorság jelének tekintették, s örültek neki. Annak már kevésbé, hogy minden útba eső fát, fűcsomót megszaglászott. Gondot okozott az is, hogy kevesebbet lehetett póráz nélkül, mint nagyiéknál, s ezt egy kicsit méltatlankodva vette tudomásul. De ez mégis így volt jó, elvégre nemsokára ismét a városban találja magát, ahol a póráz minden séta elengedhetetlen kelléke.
Szeretett itt lenni a Nagy Víz partján, imádott úszni, s harapni a vizet. Valahogy itt mégis érezte, hogy ez csak átmeneti állapot, s ismét változások fognak jönni. Már nem igazán emlékezett a városi házra, az Otthont most a falu jelentette. Mégis tudata mélyén ott motoszkált a bizonyosság, hogy nem mennek vissza a faluba. Azért nem lógatta az orrát. Élte az ünnep számba menő mindennapokat, élvezve minden egyes pillanatot. Ha nem egy kutyáról lenne szó, azt mondhatnánk, nagy filozófus volt őkelme.
Egyik nap elmentek pecázni, csónakot is béreltek. Vakkantónak fura volt ez az ingatag alkotmány, nem érezte magát biztonságban, végül mégis maradt. Nem akarta egyedül hagyni gazdáit a veszélyben. Vakkantó nem igazán értette, mi a jó abban, hogy egy ingatag tákolmányban egy botot tartva nézik a vizet, s mikor az első halat kifogták, még egy kicsit meg is ijedt tőle, de a szaga elárulta, ez valami eledel lehet. S mikor azt hitte, már érti, mit csinálnak az emberek, meglepődve tapasztalta, hogy visszadobják a vízbe. Azt hitte, valami tévedés történt, s gyorsan utána ugrott, hogy visszahozza. Persze nem sikerült neki, de ezzel vége is lett a pecázásnak, mert nem merték visszaemelni a csónakba, nehogy felboruljanak, így ki kellett evezniük a partra, hogy Vakkantó se fáradjon el túlságosan az ide-oda úszkálásban. Azért így is lihegett, mire kiért, de hamar kipihente magát és készen állt az újabb élményekre. A nap hátralevő részét azért lustálkodással, fürdéssel töltötték, vagyis folytatták mindennapjaikat. Legközelebb már a hazaindulásukról számolok be nektek.
 
                                                           Vissza a városba
 
Anna és Gabi szomorúan búcsúztak a nyártól, bár bánatukba várakozás is vegyült. Szívesen mesélték volna már nyári élményeiket osztálytársaiknak, s még az ilyenkor szokásos fogalmazások is vonzóbb színben tűntek fel. Vakkantó miatt nem mehettek autóval, s Anna kedvéért Gabi is inkább a vonatot választotta. Együtt mulatságosabb. Azt persze nem bánták, hogy poggyász nélkül, vagyis csak az uzsonnacsomagokkal utaznak. Vakkantóra is gondoltak, neki is jutott pár vonaton fogyasztható jó falat. Délután indult a szerelvény, így még egy gyors megmártózás belefért az idejükbe, így mondtak Istenhozzádot a tónak. Karolin csak másnap indult vissza, hogy alaposan kitakaríthassa a házat, nehogy férje rohamot kapjon, ha idejön pihenni, no meg dolgozgatni a csöppnyi kertbe. Az utazás eseménytelenül telt, Vakkantó már megszokta a gyakori vonatozásokat, talán egy picit élvezte is, bár a szájkosarat továbbra sem szerette. Mivel egyedül utaztak a kabinban, le is vették róla, már csak azért is, hogy megehesse a jutalomfalatkáit. Hogy miért kapta a jutalmat? Talán mert olyan egykedvű nyugalommal, hangos zokszó nélkül tűrte a vonatozást.
Ilona várta őket az állomáson. Anna boldogan ugrott édesanyja nyakába, egy pillanatig szorosan átölelve tartották egymást, megfeledkezve a körülöttük lévő világról, majd megindultak a parkoló felé. Vakkantó szintén örült Ilonának. Kedves simogatások emléke, nyugalom és biztonság érzése társultak e kedves lény illatához. Boldog farkcsóválással furakodott közéjük, s örömmel tapasztalta, hogy a karcsú ujjak egyszerre megtalálták az érzékeny pontokat, s lágyan simogatták, vakargatták füle tövét, kobakját. Hazafelé és otthon az élmények áradata szavakba fonódtak, melyek végeláthatatlan folyamként hömpölyögtek Anna és Gabi szájából. Vakkantó egy ideig figyelte őket, majd elunta, s lefeküdt a fotel elé. Egyszerre rátalált régi kedvenc helyére, csak valahogy kényelmetlenebbnek, kisebbnek tűnt. Nem is csoda, hiszen kölyökből már szinte felnőtt ebbé cseperedett. Egy idő után felállt, körbe járt, forgott maga körül, kereste hogyan helyezkedhetne el. A szóáradat megszakadt, mindenki önkéntelenül is őt kezdte figyelni. Nagyobb szőnyeg kell neki, ez nem vitás, a régire már sehogy sem tud rákuporodni. A gyerekek jót nevettek hasztalan próbálkozásain, hogy visszazsugorodjék a megfelelő méretre. Lassan feladta a próbálkozást, átment a szoba közepén lévő nagyszőnyegre és ott nyújtózott ki. Miután az első élménybeszámoló elakadt, ismét útra készülődtek, hogy Vakkantó kisétálhassa magát. Ilona is velük tartott, nem akart ilyen hirtelen elszakadni rég nem látott lányától. Most nem volt fontosabb dolga, mint a beszámolók, visszaemlékezések hallgatása. Gabi is velük tartott, mert édesapja nem kapott szabadnapot, így estig még együtt lehettek. Vakkantó először összerezzent a mellette elzúgó autók miatt, de hamar megnyugodott. Bár elfelejtette a várost, most a régi érzések visszatértek. Az egészségügyi séta után, ami valljuk be egy kicsit hosszúra nyúlt, finom vacsorát kapott mindenki. Lefeküdtek, de az élmények, emlékek egy ideig még ébren tartották őket. Végül a fáradtság színes álomképekké festette a múltat, s mosolygó álomba szenderültek. Álmodjunk mi is szépeket.
 
 
                                                           Vissza a hétköznapokba
 
Másnap évnyitó volt az iskolában, vagyis ismét megkezdődött az első időszak feledett rutinja. Reggel korán séta, majd a gyűlölt egyedüllét. Vakkantó már teljesen elszokott a magányos nappaloktól, hiszen nyáron sülve-főve együtt volt a gyerekekkel. Bizony megint szűkölve várta, amíg hazaértek. Szerencsére a nyitóünnepség nem tartott sokáig és Anna repült is haza. Vitte Vakkantót Magdi nénihez. A macskák éppúgy elfelejtették Vakkantót, ahogy az sem emlékezett rájuk, ráadásul Lukréciának ismét kicsinyei voltak, így mérgesen fújt a kutyára. Vakkantó most nem tűrte olyan megadóan ezt az inzultust, s megmorogta a harcias macskát. Szerencsére komolyabb összetűzésre nem került sor, de nem is maradtak sokáig. Felmentek a várba, majd a túloldalon lesétáltak. Egész délután sétáltak az ismerős-ismeretlen utcákon. Vakkantó új érdeklődéssel gyűjtötte a szagokat, ismerkedett a várossal, városlakókkal. A többi kutya által otthagyott szagnyomok most egész más ok voltak, mint kölyökkorában. Jelentőségre tettek szert, s már nem csak azt mondták neki, hogy másik kutya is járt ott, de megérezte, hogy szuka vagy kan, kölyök vagy öreg, egészséges vagy beteg eb tette –e oda „névjegyét”.Az ivarérett szukák nyomait csak hosszas unszolásra hagyta ott. Anna szívesen rótta a város utcáit, de azért egy idő múlva Vakkantó érdekében inkább buszra szállt és kimentek a Hűvösvölgybe. A kutya szokatlan nyugtalansága miatt hosszúláncra engedte ugyan, de nem merte levenni róla a pórázt. Majd ha Gabi is vele lesz, ketten csak meg fogják őrizni valahogy! –gondolta Anna. Vakkantó nem bánta volna, ha szabadon szaladgálhat, de kénytelen-kelletlen elfogadta ezt a helyzetet. Néha ugyan megugrott, ha erősebben érzett valami csábító illatot, de nem tépte ki magát. Minden ízében remegett, amikor megérezte egy tüzelő szuka nyomát. Egy ideig Anna hagyta, hogy kövesse, s ő húzta, mintha az élete függött volna attól, hogy utolérje. Sajnos egy buszmegállónál kötöttek ki, ahol véget is ért a nyom. Mivel későre járt, fel is szálltak a buszra, s hazamentek. Anna rájött, hogy nem lesz könnyű dolga Vakkantóval. Egy felnőtt kutya erősebb és határozottabb, mint egy kölyök, s vakkantó bizony már felnőttszámba megy. Eszébe jutott az állatorvos javaslata is, s most először merült fel benne, hogy talán mégis igaza volt, de azért még elvetette az ötletet. Egész elfáradt, mire hazaért, s örült, hogy másnap már Gabi is vele tart. Osszuk meg vele a pihenés örömeit.


 
                                               Vakkantó elveszik
A nyár szabadsága után rossz volt visszaszokni az iskolaidő mindennapjaiba, Vakkantó egy idő után már alig várta a hétvégéket, amikor a hegyekbe mentek kirándulni, s a póráz is lekerülhetett a nyakáról. Anna és Gabi néha bizony aggódtak, de egyelőre Vakkantó előbb- utóbb mindig visszatért hozzájuk, amikor hívták. Szombaton a Hűvösvölgybe buszoztak, vittek magukkal ebédet is, mert az idő szépnek ígérkezett. Gabi elhozta repülőgépmodelljét is, Anna pedig Vakkantó labdáját. Vidáman indult a nap, a madarak vidáman csiviteltek, az utak tele voltak szabadságra, mozgásra vágyó emberekkel. A délelőtt eseménytelenül szaladt el, ebéd után leheveredtek a fűbe. Egyszerre Vakkantó elkezdett a levegőbe szimatolni, majd elrohant. Anna és Gabi hasztalan szaladt utána, eltűnt a fák, bokrok között. Először azzal nyugtatták magukat, hogy biztos hamar visszatér, okos kutya, de hiába várták, hasztalan kiáltoztak utána. Kétségbeesetten mentek eltűnésének irányába, de nem hallottak sem ugatást, sem szűkölést-mintha köddé vált volna. Abban állapodtak meg, hogy Anna ott várja és hívja a kutyát, ahol letáboroztak, Gabi pedig körbejár. Teljesen besötétedett, mire feladták a keresést, s könnyes szemmel hazatértek. Teljesen kétségbe voltak esve, nem tudták mit is tegyenek. Szüleik felhívták a menhelyeket, kérték, értesítsék őket, ha egy ilyen kutya kerül hozzájuk, majd plakátokat készítettek, hogy másnap kiragaszthassák mindenfelé. Vasárnap az egész család a Hűvösvölgyben volt, hívta, kereste Vakkantót, s szorgalmasan ragasztgatták a plakátokat. Bár ez a nap is az ősz fényes ajándéka volt, a gyerekek sötétnek látták. Semmi sem derítette őket jobb kedvre, lógó orral és pattanásig feszült idegekkel rótták az ösvényeket, összerezzenve és reménykedve minden vakkantásnál, minden bokor rezzenésénél. Öreg este lett, mire dolguk végezetlen hazatértek. A vigasztalhatatlan gyerekek álomba sírták magukat, s az ábrándvilág színes emlékek kavalkádjával csalt mosolyt megfáradt arcukba. Kísérjük el mi is őket az álmok földjére.
 
                                                           Hol járt Vakkantó?
 
Vakkantó beleszimatolt a lebegőbe és érezte, ez az ő napja! Itt van ő, s csak rá vár! Szagot fogott és utána rohant. Még látta, hogy beszállnak Vele egy autóba. Nyaka köré szedte a lábát, s rohant a kocsi után. Csak a tovairamodó kerekeket látta. Nem veszítheti nyomát! Most semmi más nem számít, az sem, hogy hívják!. Az autó nem ment túl gyorsan, így követni tudta. Beértek a Városba, s a forgalomban valahogy elvesztette a kocsit, s vele a szagot is. Csak a kipufogógázok bűzét érezte, a motorok zúgását hallotta. Megszeppenve ugrott el a közeledő kerekek elől. Ez a környék teljesen ismeretlen volt számára. Fékcsikorgás és dudaszó ijesztette, míg végre lesomfordált a járdára. Remegve nézett körül, de semmi ismerőst nem látott. Felemelte a fejét, beleszimatolt a levegőbe, hátha megérzi Őt, vagy a gazdáját. Senki és semmi. Azt sem tudta, merre induljon visszafelé. Tétován nézett körül, majd elindult egy irányba. Aztán mást gondolt, s megfordult. Nagyon félt így egyedül. Ismerős alakot vélt felfedezni az út túloldalán. Vakkantott egyet, de nem jött rá felelet. Az ember ment tovább, fel sem nézett. Átszaladt az úttesten, fékcsikorgások és dudaszó közepette. Nem, ezt az embert nem ismeri. Micsoda csalódás! Tévelygése közben teljesen besötétedett. Meg is éhezett, de nem volt senki, aki törődött volna vele. Látott egy kisebb parkot, oda bement, majd meghúzta magát egy bokor tövében. Szomorúan figyelte az utca neszeit, hátha ismerős léptek dobogását hallja. Pihenni látszott, pedig feszülten figyelt. Itt töltötte az egész éjszakát, a hajnali fényben aztán az izgalom, éhség és fáradtság legyűrte. Álomba merült. A reggeli forgalomban aztán folytatta tévelygését az ismeretlen városrészben. Egy anyuka megijedt tőle, értesítette a gyepmestert. Vakkantó érezte, a felé közeledő ember nincs jószándékkal iránta. Futásnak eredt. Az ember bosszankodott, de nem érte utol. Legyintett, majd később befogja. Látszott, hogy a kutya nem vad, csak nemrég dobhatták ki vagy szökött el. Úgy döntött, a közelben marad, hátha újra felbukkan. Vakkantó viszont mást gondolt. Nem volt ismerős ez a környék, nem volt miért a közelben maradnia. Futtában valami ínycsiklandó illat csapta meg az orrát. Elindult arrafelé. Egy húsbolt előtt állt meg. Szomorú szemekkel figyelte a kirakatott. Gyomra korgott. Kijött egy nagydarab ember, s rákiáltott. Vakkantó megijedt és továbbsomfordált. Szomorúan tekingetett hátra. Kocogni kezdett, mintha menne valahova, de útja továbbra is céltalan maradt. Megint látott egy parkot. Az utca túloldalán volt, s most már csak óvatosan igyekezett átjutni az úton. Így is megjárta, épp amikor már majdnem átért. Egy kocsi lökhárítója megütötte, s ő eszméletét vesztve csapódott a járdára. A sofőr rémülten szállt ki. Felvette az ájult állatot, s sietve a legközelebbi állatorvoshoz vitte. Az orvos megvizsgálta, s megfigyelésre benntartotta. Szerencsére megtalálták Vakkantó nyakörvén a címét, így megpróbálták értesíteni a gazdikat is. Ők természetesen nem voltak otthon, kétségbeesve keresték a kutyát, mint ahogy azt már az előző fejezetben elmeséltem. Az orvos aznap már nem tudta felkeresni őket, de este ismét felhívta a megadott telefonszámot, így Anna és Gabi ezen a napon már boldog várakozással tekinthetett a következő nap elé. Vakkantó is kapott vacsorát, bár a ketrec kicsit feszélyezte, de tudta, hogy ki fog kerülni innen. Várakozással tekintett a jövőbe.
 
 
                                                           Újra otthon
 
Másnap reggel a család együtt jött Vakkantóért. Nagy volt az öröm, de aggódtak is egy kicsit, hiszen féltek, hogy mi történt a kutyussal, vajon nem szerzett- e maradandó sérülést, emlékszik-e rájuk, vagy amnéziás lett. Vakkantó boldog ugatással üdvözölte gazdáit, így a felmerülő kérdések értelmüket vesztették. Az állatorvos azért megkérdezte, mi történt, felhívta a gyerekek figyelmét arra, mennyire fontos a fokozott figyelem a forgási időszakban, s elmagyarázta, hogyan viselkedjenek a kutyával. A szülőknek javasolta Vakkantó ivartalanítását, hogy az újabb csatangolásnak elejét vegyék. Hazatérve Vakkantó mindent körbejárt, ellenőrzött, beszimatolt minden zugba. Igen, Itthon vagyok, ébredt a boldogság szívében. Nagy megelégedéssel kapta fogai közé labdáját, s nézett Annára, hogy játsszon vele. Anna elértette, s teljesítette kérését. Délután Gabival levitték sétálni, sokat barangoltak vele, de nem engedték el. Nem akarták ismét elveszíteni a megkerült vándort. Végül elvitték Magdi nénihez is, ahol Lukrécia mérges fújtatással üdvözölte. Vakkantó még őt is pofon nyalta, mert még mindig alig hitte, hogy visszakerült a biztonságot nyújtó ismerősök közé.
Lukrécia ezt egy karmos pofonnal köszönte meg, majd bemenekült az esetleges retorziótól tartva a másik szobába. Vakkantó nem foglalkozott tovább az anyamacskával, fejét Magdi néni ölébe tette, hátha kap tőle valami jutalmat. Magdi megsimogatta a fejét, vakargatta a füle tövét, de most nem volt kéznél semmi finomság. Vakkantónak így is jó volt, elandalították a simogató ujjak, s élvezte a nyugalmat, míg haza nem indultak. Este különleges vacsorát kapott hazaérkezése tiszteletére: húsos tortát. Szempillantás alatt befalta, s esengő szemekkel nézve remélte, hogy jön még egy adag - nem mintha éhes maradt volna, csak hát nem minden nap kap ilyen ínyenc falatokat az ember kutyája. Tortát nem, de egy darab csontot azért még kapott, ami sovány vigasznak tűnt, de a semminél jobb volt. Sorsával elégedetten feküdt aznap este Anna ágya mellé. Éjszakai álmában visszatértek az elmúlt napok élményei, s Anna simogató keze keltette fel a lidércnyomásból. Utána nyugodt, mély pihentető álomba merült.


 
                                               Sorsdöntő kérdés: kasztrálni vagy sem
 
Ferenc és Ilona komolyan fontolóra vette az orvos szavait. Nem szerettek volna még egy ilyen hétvégét, de arra sem láttak semmiféle biztosítékot, hogy a beavatkozás után Vakkantó viselkedése megváltozik. Sok pro és kontra érvet felsorakoztattak, de nem tudtak dönteni. Tartottak attól is, hogy a műtét után a kutya viselkedése teljesen megváltozik, s ők úgy szerették Vakkantót, ahogy volt. A változás nem mindig hoz jót. De mi lesz, ha egyszer nem kerül elő? Ha valaki félelmében elüti, vagy agyoncsapja? Végülis ők nem akarnak kiskutyákat, de végleg elvenni a kutyájuktól a szaporodás lehetőségét? Nem kegyetlenség ez? Ismét beszéltek az állatorvossal, s végül arra a következtetésre jutottak, mégis jobb lesz kasztrálni szeretett ebüket, mert csökken a csavargás és a megszökés veszélye, ugyanakkor nyugodtabbá válhat az állat. Nem szabad emberként tekinteni rá, figyelmeztette őket az orvos. Így már csak a gyerekeknek kellett elmagyarázni, miért látják szükségesnek a beavatkozást.
Anna és Gabi nem tiltakoztak. Időközben rájöttek, hogy nem szabad a filmekből megítélni a kutyájuk viselkedését, no meg megtapasztalták, hogy bizony irányíthatatlanná válhat kedvencük. Sajnálták ugyan Vakkantó kiházasítására szőtt ábrándjaikat, de inkább vesszenek a meg sem született kiskutyák, mintsem elveszítsék barátjukat. Kétségeik azért voltak: Mi lesz, ha Vakkantó megharagszik rájuk? Nem válik túl tunyává? –az orvos igyekezett megválaszolni kérdéseiket, s elmagyarázta nekik, miért célszerű ez a lépés, elvégre nem szánják tenyészkutyának, így a forgási időszakok izgalma nem feltétlenül hasznos Vakkantó számára. Az érvek lassan hatottak, s szomorúan tűzték ki a műtét időpontját. Bűntudatuktól vezérelve a hátralévő időszakban nem győzték kényeztetni Vakkantót, aki ettől furcsamód csak nyugtalanabb lett, mert ha valamit nem értett, az zavarta. Aztán eljött a Nagy nap. Előző este már nem kapott enni, most pedig sem enni, sem inni. Altató injekciót kapott, s mire magához tért, valami megváltozott. Még két napot maradt az orvosnál, aztán hazavitték. A sebe gyorsan gyógyult. Először nem értette, miért kell a ketrecben maradnia, de hazatérve megnyugodott. Ott folytatta az életét, ahol abbahagyta. Legközelebb ismét kirándulunk vele.
 
 
                                                           Felépülés után
 
Vakkantót nem viselte túlságosan meg a műtét, sebei gyógyultán ismét a régi volt. Kergette a labdát, visszahozta a botot, körbetáncolta Gabit és Annát. A szagok továbbra is vonzották, percekig beletúrta orrát egy fűcsomóba, vagy szaglászott egy bokrot, de már hallgatott a hívó szóra. Valahogy nem érezte már azt az erős kényszert, hogy kövesse a szukákat. A gyerekek fellélegezhettek. Azért árgus szemmel figyelték kedvencük minden lépését, nehogy megint elkószáljon. Nyíltabb terepen engedték csak el, a reptér közelében. Szerették ezt a részt, szívesen nézték a sárkányrepülőket, ahogy siklanak a levegőben. Mivel Vakkantó az utóbbi időben felszedett pár felesleges kilót, nagy szüksége volt a szabad mozgásra, bár szemmel láthatóan előbb elfáradt, mint szokott. Anna aggódott is emiatt, de megbeszélte Gabival, hogy mostantól gyakrabban mozdulnak ki, ha az idő is megengedi. Szerencsére a közös tanulás mindkettőjük eredményein meglátszott, s a házi feladatokkal is előbb végeztek, ha összefogtak, így elhatározásukat valóra is tudták váltani. Séta és figyelés közben volt idejük a növények szemrevételezésére, s el is kezdték begyűjteni a lepréselendőket. Szedtek színes leveleket, s elhatározták, legközelebb több zacskót hoznak, s szednek a termésekből is. Hazafelé őzlábgombákat találtak, így táskájukat megtöltve vitték haza. Vakkantó furcsálta, hogy gazdái elhagyják az utat, s a meredeken mászkálnak, így lépten-nyomon odaszaladt hozzájuk, ellenőrizni, nincs-e valamilyen baj. Nem értette, minek szedik össze azokat a büdös valamiket, de amikor rájött, mire megy ki a játék, ő is segített. Ha gombára lelt, azt vakkantásokkal jelezte. Így még érdekesebbnek bizonyult a játék, s estére meglehetősen piszkosan és fáradtan ért haza a boldog társaság, s hamar csíkozni kezdték a pizsamát.
 
                                                           Évek múltán
 
Az idő repül, ha az ember kutyája boldogan és megelégedetten él. Vakkantó szerette az életét, a mindennapi sétákat, a hétköznapok változatos egyformaságát, s úgy általában véve elégedett volt a sorsával. Legjobban természetesen a nyarakat szerette, amikor a városi élet mindennapjait a vidék korlátlanabb szabadsága váltotta fel. Imádta a hosszú úszásokat, fürdőzéseket. Legjobban mégis azt szerette, ha Anna és Gabi játszott vele. Fáradhatatlan volt a fociban, ághordásban, gombakutatásban. Szerette megkergetni a nyulakat, egyszer utol is ért egy fiatal nyuszit, aki rettegve lapult meg az éles fogak között. Vakkantó nem roppantotta össze, de elfutni sem engedte. Anna és Gabi mentette meg a rettegő kis lényt, finoman megdorgálva a kutyát. Egy pillanat múlva már nyoma sem látszott a tapsifülesnek. Vakkantó utána vetette volna magát, de Anna átölelte, s épp megdicsérte, amiért nem roppantotta össze. Bármilyen jó üldözni a nyulakat, mégis jobb, ha ölelik az ebet, gondolta Vakkantó, s inkább maradt. Vakkantó ezt a nyarat különösen élvezte, hiszen ereje teljében lévő hatéves kutya volt. Még nem tudta, hogy ismét változik az élete: Anna középiskolába fog járni, s kevesebb ideje lesz kedvencére. Most még nem felhőzték ilyen gondok a nyarat. Féktelenül játszottak, élveztek minden napot, pillanatot. Rossz volt visszatérni a városba. A készülődésbe valahogy több aggodalom vegyült, mint eddig. Anna jobban izgult, hiszen most teljesen új közösségbe kerül, új feladatok várnak rá. A sétaidők lerövidültek, volt hogy csak Gabi vagy csak Anna vitte el. Azért a hétvégeken igyekeztek pótolni, de ez sem ment mindig, a megszaporodott feladatok és új barátok, ismerősök miatt. Előfordult, hogy Ilona vagy Ferenc vitték el, s ez nem volt ugyan az. Vakkantó komolyan aggódott. Nem igazán értette, mi történik körülötte, s gyakran nézett bánatos szemeivel Anna felé. Az sem fért a fejébe, hogy Anna és Gabi miért állnak meg olyan gyakran, ha sétálni viszik. Érezte, kettejük között valami megváltozott. Vakkantó nem tudta eldönteni, ez most jó, vagy rossz. Hagyjuk gondolkodni egy kicsit.
 
                                                           Új tapasztalatok
 
Vakkantó egy idő után úgy döntött, jó, ha szerettei keresik egymás társaságát, no meg meglett kutyaúrként ő sem vágyott állandó futkározásra. Most is szívesen focizott és játszott, visszahozta az eldobott fadarabot, de a tétlen heverészést sem vetette meg. Gazdái fontosnak tartották mozgékonyságát, hogy megőrizze izmait, így nem engedték eltunyulni. Anna és Gabi felváltva futottak vele reggelenként. Már nem adtak rá pórázt, hisz tudták, nem marad el mellőlük. Ilyenkor nem szálltak járműre, csak rótták az ismerős utcákat. Délutánonként – amik egyre inkább az estékbe csúsztak- nagyobb közös sétákat tettek valamelyik parkban, s hétvégékre maradtak a hegyek. Vakkantó hozzászokott, hogy lámpafénynél ér haza. Szokásává vált, hogy hazaérve végigheverjen a szőnyegen, mintha teljesen kimerült volna. Lassan megszokta, hogy Anna az esti séta után szombatonként elmegy otthonról, s csak későn, valami fura szagfelhőben keveredik haza. Először meg is ugatta ezért, mert annyira idegennek tűnt, hogy alig ismerte fel. Mikor rájött tévedésére, még nyüszített is, ezzel is kifejezve nemtetszését. Anna megsimogatta - mintegy megszokásból- a buksiját, lezuhanyzott és belezuhant az ágyba. Vakkantó egész éjjel éberen őrizte álmát, reggel pedig megpróbálta felkelteni a szinte ájulásszerűen mély alvásból. Anna szeméből csak lassan ment ki az álom, minden porcikája aludni kívánt, de valahol a tudata mélyén ott motoszkált, hogy Vakkantónak igaza van. Lassan felcihelődött, s levitte az aggódó ebet. Futni azért nem volt ereje, de fokozatosan magához tért a friss reggeli levegőn. Mire hazaért, teljesen felébredt. Felhívta Gabit, aki nem volt nála jobb állapotban. Épp akkor keltegették a szülei, s kezébe nyomták a kagylót. Anna nevetve konstatálta, hogy még így is ő a frissebb. Megbeszélték, hogy egy óra múlva találkoznak, s elviszik Vakkantót imádott kirándulásaira. Útközben betértek a boltba, s vettek ebédnek valót – mindannyiuk számára. Gabi hozott pokrócot is, legyen min lustálkodni. Egy tisztáson le is pihentek, s ez a nap a fiatalok számára édes lustálkodással telt. Vakkantó egy idő után felfedező körútra indult. Szerencsétlenségére egy kisebb szakadék közelébe ment, amit a bokrok eltakartak. Miközben a szagokat elemezte,egyre közelebb került hozzá, végül megcsúszott, s belegabalyodott a bokrokba. Keserves vonítással adta a világ tudtára, hogy bajba került. Anna és Gabi épp elszenderedtek, de erre a hangra ijedten kapták fel a fejüket. Gyorsan felugrottak, s futva igyekeztek a keserves hang irányába. A lendülettől Anna majdnem Vakkantó sorsára jutott, de Gabi még idejében elkapta. Csak álltak, s azon tanakodtak, miképp menthetnék ki a kutyát. Végül Gabi lement, hogy majd lentről talán ki tud sütni valamit. Anna fentről próbálta meg elérni Vakkantót. Sikerült neki, de kiemelni nem tudta volna, ezért Gabinak próbálta leengedni. Közös erővel kimenekítették a pórul járt ebet, de ők is beszereztek jó néhány karcolást. Anna vissza már nem tudott mászni, de Gabi lesegítette. Így aztán hazamentek, hogy fertőtlenítsék sebeiket. Vakkantó annyira örült megmenekülésének, hogy ismét kölyökként ugrálta körbe megmentőit. Anna és Gabi pedig ismételten megtapasztalta, hogy nem szabad egy percre sem szem elől téveszteni Vakkantót, mert jó szokásához híven egyszerre bajba kerül.
 
                                                            Öregség
 
Ahogy múltak az évek, Vakkantó egyre inkább Feri és Ilona gondja lett. Anna és Gabi már a hétvégeken sem mindig tudta elvinni sétálni, pedig igyekeztek szabaddá tenni magukat, de a felnőtté válás, a tanulás, a munka lefoglalta őket. Megkezdődött számukra az Élet. A középiskola után Anna állatorvosnak, Gabi mérnöknek tanult tovább, s találkozásaik is ritkábbak lettek. Vakkantó játékos kedve is csökkent, de a simogatásokat, sétákat továbbra is elvárta, s meg is kapta. Eljött az a nap is, amikor Anna elhagyta a szülői házat, egy kis garzonban kezdte meg önálló életét. Ezt a lakást is megmutatta Vakkantónak, de mivel alig volt otthon, nem vitte magával kutyáját. Anna elköltözése után Vakkantóban megváltozott valami. Már a sétáknak sem örült, csak poroszkált Feri mellett, lógatta nagy fejét. Eljárt felette az idő! 12 év már egy egész élet. Már csak akkor élénkült fel, ha Gabi és Anna meglátogatták. A parkban nehézkesen döcögött a labda után. Volt hogy megfázott, néha úgy érezte izmai nem engedelmeskednek. Szívesen feküdt a szőnyegen, egyre több időt töltött alvással. Már a nyarakat sem várta annyira, kényelmesebb volt neki a szőnyegen feküdni. Egy szép napon nagy tisztálkodás kezdődött:őt is alaposan megfürdették, amit megadóan tűrt, majd nyakörve fölé egy nyakkendőt is kapott. Most jól kell kinézned, öreg harcos! Mondta neki Ferenc, aki szintén díszbe öltözött. Ilona sírt és boldog volt egyszerre. Anna esküvőjére készültek. Vakkantót fárasztották az előkészületek, de rá is átragadt az általános izgalom. Külön az ő kedvéért a menyegzőt vidéken tartották, mert Anna és Gabi nem akartak nélküle öszzeházasodni. Díszvendégként a kedvenceit készítették el neki, s bár nem ő volt a főszereplő, rengeteg simogatást is kapott. Nagyon boldog nap volt ez számára, még „táncolt „is a menyasszonnyal és vőlegénnyel, a maga módján. Ösztönösen tudta, hogy a dolgok jóra fordultak. Este boldogan pihent le Ilona és Ferenc szobájában – mivel Anna távozása után ő is átköltözött – s egy mély sóhajtással örök álomra hunyta szemét.
Ilona csak reggel vette észre, mi történt. Felhőtlen örömüket befelhőzte a hű társ távozása, de még így is olyan nyugodtnak és elégedetnek tűnt, hogy szomorúan bár, de belenyugodtak a megváltoztathatatlanba. Tudták, hogy kutyájuknak hosszú és tartalmas élete volt. Bodri közelében temették el, még egy kis sírkövet is állítottak neki. Szép szertartás volt, ha Vakkantó látta volna, biztos örül neki. Kedvenc játékai is sírjába kerültek.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2019 >>